Az idegosztály második emeleti ablakából figyelte az érkező látogatókat egy hosszú, fekete hajú lány. Nem sokkal lehetett kettő után, amikor a szobájába benyitott az egyik nővér, hogy elvégezze a szokásos ellenőrzéseket. Tekintetéből áradt a félelem. Halkan rendbe tette a szobát, majd vetett egy pillantást az ablak felé, ahonnan a lány már őt nézte éjfekete szemével. Az összkép ijesztően hatott: egy szürke kis homályos szobában egy tizenhat év körüli lány figyeli a reszkető asszonyt, úgy mintha ölni akarna. Az eső közben elkezdett esni és így a szoba még komorabb és még visszataszítóbb látványt nyújtott. Az ágyon és egy darab asztalon kívül semmi más nem volt a szobában… még lámpa se. Az idegosztályon ez előírás volt akkoriban. A betegekben nem bíztak meg, és féltették őket saját maguktól.

A nővér kisétált a szobából, és már ment volna a lépcsők felé, mikor észrevette, hogy a lány ott ül a lépcső korlátján és bámulja az alatta elhelyezkedő mélységet.

- Ejnye milyen gyors itt valaki. – a nővér idegesen nevetgélt miközben megindult a lány felé – na gyere szépen menjünk vissza a szobádba.

A lány hisztérikus nevetésben tört ki, és ijesztő szemeivel végigmérte az előtte álló asszonyt.

- Maga nekem nem parancsol, ahogy más sem ezen a nyomortelepen! – a lány hangja kísértetiesen csengett. Egyszerre volt lenéző és kétségbeesett. Végül leszállt a korlátról és nagy könnyedséggel visszament a szobájába. A reszkető nőre még vetett egy pillantást, amitől bárki másban is megfagyott volna a vér.

A nővér még percekig állt mozdulatlanul. Rengeteg idegosztályon tartózkodó beteggel foglalkozott és találkozott munkája során, de ennek a lánynak egy pillantásától is elállt a lélegzete. Közeledő léptek hangját hallotta, és ekkor visszanyerte némiképp az erejét. Körülnézett és meglátott egy másik, számára eddig ismeretlen nővért, aki szegény már alig bírt feljönni a lépcsőn. Elsietett a fekete hajú lány ajtajáig, még utoljára benézett és látta ahogy a lány megdermedve figyeli a járókelőket az udvaron. Becsukta az ajtót és már épp kereste a kulcsot a vasajtóhoz mikor odaért mellé az időshölgy.

- Ugyan kedvesem hagyja azt a zárat, már egy hónapja nincs benne egy árva lélek sem. – Az időshölgy kedvesen mosolygott majd tovább csoszogott a folyosón.  – Hál’ istennek – tette hozzá magában.

- Ne haragudjon, de nem ismer véletlenül egy hosszú fekete hajú lányt ebből az intézetből? – Az időshölgy csoszogása lelassult, majd végül megállt. Nem tudta jól hallotta e, de reméltem, hogy csak a hallókészüléke vacakol.

- Mit mondott kedveském?

- Csak annyit kérdeztem, hogy ismert-e egy hosszú fekete hajú fiatal lányt az intézetből – itt megállt egy kicsit és megfontolta a feltett kérdést. Így utólag elég idétlenül hangozz, hiszen hány olyan lány lakhatott itt mint az aki ott ül az ajtón túl az ablakban. – és olyan 15-16 év körül talán – tette hozzá, de még így se hitt a kérdése sikerében.

- Sok fekete hajú lány élt és él itt kedvesem – az időshölgy még mindig háttal állt neki – és az én memóriám se a régi már. Összetévesztem így is az itteni betegeket. – Nem várta meg a mögötte álló válaszát, és tovább csoszogott, majd kinyitott egy ajtót és bement.

A nevelő még ránézett egyszer az ajtóra majd úgy döntött mégis csak ráteszi azt a zárat.

- Lehet még nem szóltak neki erről lakóról… - motyogta magának, majd elindult a lépcsőn lefelé egyenesen a nevelők piciny kis szobájába. Leült a konyhában egy szakadt, rozoga székre és várta, hogy lefőjön a kávéja. Nem erőltette meg magát a szerkezet. Igaz már elég idejét múlt volt szegény. A kávé cseppekben hagyta el a kifőzőt, és szinte lehetetlennek látszott, hogy valaki is kávét igyon még aznap.

- Mocsok egy idő van igaz? – egy 30 év körüli nő állt mellette. Látásból ismerte, de az elmúlt egy hétben még nem volt alkalma beszélni vele.

- Hát igen sajnos. És még milyen nyomasztóan is hat az emberre.

- Ezt ne csak az időjárásnak tudja be… ez a hely önmagában is nyomasztó, nem is értem mért jött át arról a kellemes kis helyről.  – a kávé közben nagy kegyesen lefőtt. Mind a ketten töltöttek maguknak egy keveset, majd a 30 körüli nő – mint kiderült Diana a neve – besétált a többiekhez és helyet foglalt a kicsiny kanapén.

Pár percre rá, hogy az asszony magára maradt konyhában ajtócsapódást hallott, ami jelezte, hogy egy újabb nevelő csatlakozik a koradélutáni sziesztához.

- Nem fogjátok elhinni… jaj a szívem! – megállt egy pillanatra, szusszant egyet majd körbenézett a kanapékon. Látszólag keresett valakit, de nem találta meg így folytatta – az új…az újonc a Feketehajúról kérdezett… - a társaságon enyhe morajlás futott végig – Ki emlegette? Ho..hon ..honnan hallott róla? – az idős hölgy látszólag kétségbe volt esve. Mindenki egymásra nézett, majd szinte egységesen megrázták a fejüket, hogy ők bizony nem szóltak róla egy árva szót sem” és a lehető leg ártatlanabb fejet próbálták vágni.

- Lehet, hogy az aktákat olvasgatta, és megtalálta… elvégre nem rejtettük el magát az aktát..

- Látszik rajtad hogy te is csak egy éve vagy itt. Csak belecsöppentél az eseményekbe… se az akta se más nem kerülhetett elő a lányról.. hiszen mind tudjuk mi történt.

- De annak már egy hónapja vége, nem értem mért kell…

- Csönd legyen te liba – ütötte oldalba egyik társa – Itt van a szomszédban…

És valóban. Az „újonc” asszony ott ült a konyhában, és a rádiót hallgatva bámult kifelé az ablakon. Közben szürcsölgette a kávéját és észre sem vette, hogy többször is ellenőrzés képpen ránéznek a társai.

- Elég magának való alak. – A 30 év körüli Diana visszafordult társaihoz, és némi szünet után folytatta. – Mit kéne neki mondanunk? Annak ellenére, hogy nem túl beszédes, még értelmesnek tűnik.

- Egyelőre kedveském… - az időshölgy meglepően gyorsan mozgott, és tett vett a kis helyiségben – Mind tudjuk, hogy az idegosztály senkire még a betegekre sincs jó hatással. Mikor épp gyógyulni látszanak, egyszer csak visszaesnek a kiindulási pontra… mi nővérek pedig előbb utóbb belebolondulunk és mi is az egyik szobában végezzük..

Nagy csörömpölés hívta fel a nevelők figyelmét a konyhában lévő asszonyra, aki most már épp seprűt és lapátot keresett, hogy az eltört csésze maradványait összeszedje. Tőle nem messze az ajtó takarásában ott állt a fekete hajú lány gonosz mosollyal az arcán rugdosta arrébb a csésze darabjait. Egyet átrúgott a nővérek közé, egyet a szekrénysor alá…

Az asszonynak így sok időbe telt míg összeszedte a darabokat, amik végül a kukában landoltak.

- Elnézést… - az „újonc” nővér sűrű bocsánatkérések közben próbált átjutni a szoba túloldalára, ami nem kis fáradságba került számára. – Elnézést hölgyem, de maga nyitotta ki annak a szobának az ajtaját, amit én előtte bezártam?

folytatásért KATT

Az oldal tetejére!