Tipikus és hétköznapi dolog, hogy amikor az ember úgy érzi, hogy minden rendben van, akkor jön valami szörnyűség, ami emlékeztet, hogy ez bizony a való élet, ahol nem minden úgy működik, ahogy azt szeretnénk. Néhányan egyszerűen Murphy-nek emlegetik, mások Isten közbeavatkozásának, vagy éppen büntetésének tartják. Bárki, bármilyen névvel is illette, ugyan arról beszélünk mind…

A sírja fölött álltam Apuval. Nem tudtam megszólalni. Már az aprócska teste a rászórt föld alatt nyugodott, remélhetőleg békében. Sírtam. Pedig megfogadtam magamnak, hogy erős leszek, hogy tartom magamat! De akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült visszafojtani a könnyeimet. A legrosszabb talán az egészben az volt, hogy tudtam, most beszélhetek hozzá utoljára, mert sosem fogom megtalálni már ezt a helyet. A helyet, ahol végre nyugalomra lelt.

Simogatom. Próbálom megnyugtatni, és enyhíteni a számomra ismeretlen fájdalmát. Beszélnék, hozzá, de nem tudom értené e amit mondok, hiszen bennem is igen zavaros. Apró barna szemeiben némi félelmet véltem felfedezni, és ez megijesztett. Tovább simogattam a fejét.

• Szeretlek!

Böktem ki végül, és apró könnycsepp jelent meg a szememben. Elhomályosult a látásom.

Apu szólt, hogy menjünk, de még nem akartam. Nem tudtam még elengedni, elvégre nagyon kicsi voltam. Apu megfogta a kezemet és elkezdett visszavezetni a kocsihoz. Nem tudtam elbúcsúzni, és nem Apu miatt. Az ember sosem tud elbúcsúzni, mert nem tud felkészülni arra, ha elveszít valakit. És végkép hogy búcsúzhatna el egy 12 éves lány a 6 éven át hőn szeretett házi kedvencétől.