BEVEZETŐ

Rengeteg emberhez hasonlóan számomra is igazi élvezetet nyújtanak a krimik. Sőt! Rengetegszer belefogtam magam is egy-egy könyvbe, részben hírtelen felindulásból, részben a rendelkezésemre álló idő miatt. Minden hozzáértés nélkül kezdtem bele feszegetni gyilkosságokat és bűncselekményeket, sőt mi több, könnyelműen arra gondoltam nem nehéz megírni egy egész könyvet. Valóban könnyű feladat, de csak abban az esetben, ha közelebbi tapasztalatokkal, vagy netán hozzá szükséges tudással rendelkezik az ember. Nem kis számban legyártott reménytelen próbálkozásaimat követően évekre felhagytam az írás gondolatával is, persze szenvedélyemnek továbbra is hódoltam, és csak úgy faltam a bűnüldözésről szóló regényeket.  Valamint kedvezett, hogy egyik kedves, közeli barátom magán nyomozóként dolgozik, egészen az 1990-es évek óta. Mindig is meglepett, hogy feltűnően nyugodt életet folytat. Még sosem fordult elő, hogy menekülnie kellett volna, továbbá családtagjait sem fenyegették meg és semmi olyan tipikus dolog nem történt vele, amit egy magán nyomozó esetében megszokottnak vélnénk. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy nem sikeres, hiszen nem egy nagy bűnügyi szervezetnek a leleplezésében vett részt, valamint kisebb megbízásokat is vállal, így nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom: a jövedelme több mint elég. Ugyan akkor szerény körülmények között él.  Nincsen hatalmas, felesleges szobákkal teleépített, kastélyszerű háza, nem vásárol kéthetente új járművet, és a technikai változásokat is csak megfontoltan követi. Bár, hogy teljesen őszinte legyek ezek az információk, mit sem számítanak. Kedves barátomat azért említettem meg, mert az ő közreműködésével keveredtem bele életem egyik legnagyobb, legveszélyesebb, ugyan akkor legizgalmasabb kalandjába.

***

Felkelek. Eszek, amit találok. Fogat mosok. Megborotválkozok. Magamra kapok egy inget, majd egy nadrágot. Megiszom a kávémat. Felveszem a táskámat és kisietek a buszmegállóba. A szokásos reggeli rutin mielőtt kezdetét venné egy újabb tanítási nap. Az idő pocsék, mint mindig és néhány halk dörgéssel a tudtomra adja, hogy nem sok esélyem van arra, hogy szárazon beérjek az iskola oltalmazó falai közé. Az esernyőmet még a múlt héten tépte ki a kezemből a szél, és azóta még nem sikerült eljutom odáig, hogy újat szerezzek be. Pedig elég hasznos eszköz itt Charlotteban, hiszen az időjárásra inkább az eső, mint a napsütés a jellemző. Ha pedig néha mégis kisüt a nap, akkor mindenki félbe hagyja munkáját és kiszalad a szabadba, remélve, hogy azzal a pár percnyi napsütéssel talán az évek során kialakuló fakó fehér, már-már szürke bőrét kicsit barnábbá varázsolhatja. Persze ez alól a szokás alól is kivétel vagyok. Karrierem és álom munkám, amelyekről régen álmodtam, még váratnak magukra és ezen okokból kifolyólag annak a kevéske szünetnek az idejét sem én szabom meg, amelyet egy-egy nap még is csak megengedhetek magamnak, pedig lassan már inkább a negyvenhez leszek közelebb, mint a harminchoz.

Megérkezik a busz. Felszállok. Felmutatom a bérletemet, és mellé a Matthew Doyle névre szóló igazolványt. Alaposan megnéznek maguknak az emberek, pedig minden reggel velük utazom, már lassan 5 éve. Nem tudom, mi érdekes lehet rajtam, amit eddig nem vettek észre, de nem is zavartatom magamat, hiszen mit érdekelnek engem ezek az emberek? Leülök a szokásos helyemre a busz legelején, és az ablakon kifelé bámulva a szürke reggeli világba, újra a gondolataimba temetkezem. Nem sokkal buszra szállásom után észre veszem, hogy az ablakokat egyre sűrűbben találják el az eső cseppek, és egyre lehetetlenebbé teszik, hogy kilássak az ablakon, így feladom a nézelődést és a buszban ülők felé fordítom a figyelmemet. Karikás szemeket, álmos arcokat látok, amelyek valamilyen oknál fogva jobb kedvre derülnek, ha rám néznek. Egy kislány velem egy sorban ül az anyukájával, és meredten bámul rám. Hasonló képpen, mint ahogy a horror filmekben szokott lenni: Egy kislány meredten néz, majd kivillantja fogait, vagy valami borzasztó lény arcát ölti magára és a frászt hozza a nézőre az ezt követő jelenetekben. Komolyan mondom be kéne tiltani az ilyen kislányokat, vagy legalább mosolyogni megtanulhatnának! Továbbvándorlok a fáradt arcok sűrűjében, de semmi érdekfeszítőt nem találok, így tekintetem újra találkozik a kislányéval, aki azóta is engem bámul. Megmozdul.

- Anyu! Anyu! Nézd azt a bácsit! – hangja megnyugtat, hogy nem horror filmbe csöppentem, ugyan akkor nem értem mi nézni való van rajtam. Az anyuka a többi utashoz hasonlóan fáradtan, karikás szemekkel az érdeklődés teljes hiányával fordul a kislány által mutatott irányba, míg végül tekintetünk találkozik. Arcomat alaposan végig tanulmányozza. Egy halvány mosolyt vélek felfedezni az arcán. Megfogja lánya kezét és közli vele, hogy mutogatni bizony nem illendő dolog, majd még egy pillantást vet rám és immár egyértelműen mosolyogva fordul az ablak felé.

Felállok. A Következő megállónál szállok. Nem vagyok messze az ajtótól, de még így is tolakodnom kell. A busz nagyot fékez, és kitárja ajtajait előttem. Szakad az eső. Hátulról meglöknek, jelezve, hogy indulnom kéne, mások is le akarnak szállni. Egy a bökkenő: Másoknak van esernyőjük, vagy vízálló kabátjuk. Elindulok, és két lépést követően tudom, hogy felesleges fedezéket keresne, ugyanis már mindegy.

Csurom vizesen esek be az iskola  kapuján. A portás kedveskedve jó reggelt köszön, majd érdeklődve megkérdezi, hogy mennyire keltem rosszul. Kedves. Elég lett volna köszönnie is. Tovább ballagok az iskola kihalt folyosóin. Alig múlt hét óra, így még bőven van időm, hogy a tanári mosdóba beugorva átöltözzem és felvegyem a már előre bekészített száraz ruhákat. Táskát is vennem kell. Nem bírta a nagy esőt így a száraz ruhám is foltokban vizes lett. Miután felveszem a szárazabb ruháimat a tükör elé ballagok, és arcot mosok. Ez az egyetlen dolog, ami szeretek az iskolában. A tanári mosdó. Mindig odafigyelnek rá, tisztán tartják és sokkal nagyobb, mint a diákoké. Tulajdonképpen egy öltözővel, és egy kisebb zuhanyzó résszel is fel van szerelve, így kedvemre tusolhatnék is. Felnézek a tükörbe, majd hatalmasra tágult szemeimmel alaposan figyelembe veszem az arcot, amely az egyik felén borostás, a másik felén szőrtelen. Szitkozódok egy sort, majd kutatni kezdek a táskámban valamiféle megoldás, elsősorban talán borotva után, amiről tudom, hogy biztosan nincs a táskám egyik elázott zugában sem. Semmi nem jut eszembe, amit ilyenkor tenni lehetne, vagy ami legalább megoldaná a problémát. A legközelebbi bolt is két sarokra van innen, ahol nem biztos, hogy találnék borotvát, így megadva magam bezárom a táskámat, és kilépek a folyosóra, felkészülve a mai nap borzalmaira.

Amikor érkezésem után 10 perccel belépek a tanáriba, valósággal megáll a levegő és ezzel egyúttal kollégáim lélegzete is. A férfi kollégák együttérzésüket kifejező pillantással fogadnak, majd folytatják munkájukat. Ez kellemes meglepetésként ér, és kicsit talán jobban is érzem magam, de sajnos ez az érzés nem marad tartós, mert miközben helyhez sietek az ellenkező nemű munkatársak nevetgélését hallom. Idióta vicceket találtak ki, amelyekben egy csepp kreativitás sincsen. Ilyenek a kétarcú, kettős személyiségű gúnynak és viccnek szánt humor mentes közhelyek, melyeket még a legegyszerűbb és leghumortalanabb se mondani ki hangosan, tudván, hogy se értelme se értéke nincs a poénnak. Így végül kedve szegetten ülök le a javítatlan dolgozatoktól roskadozó asztalom mögé. Átkutatva a papír hegyeket találok 2-3 mappányi kijavított dolgozatot is, így ezekkel kezdek el foglalatoskodni. Átbogarászom őket és megállapítom, hogy ez bizony a másodéves tánc tagozatos osztály dolgozata. Nem volt nehéz kitalálnom, hiszen az eredmények egyértelműen mutatják, hogy az iskolában és az életben sem eszük, hanem inkább tehetségük fogja meghozni a sikert. Fintorogva dobom arrébb a mappákat az asztal túlsó vége felé, és egy másik csomagot húzok magam elé, amit ígéretem szerint már tegnapra ki kellett volna javítanom. Számon is kérték a diákok, de mit tehet az ember, ha este a Hornets csapata játszik? Izgalmas egy meccs volt mit ne mondjak, minden az utolsó másodperceken múlott. Bár még csak a bajnokság elején tartanak a meccsek nagy jelentőséggel bírnak. Talán ebben az évben ismét meglesz az arany.

- Hé, Doyle! Tíz percen belül órád van a másik épületben, ha jól emlékszem. Vidd magaddal azt a kupacot és ott javítsd ki, mert megint el fogsz késni, és az igazgató már így is pipa! – Az idegesítően vékony, nyávogó hang tulajdonosa az iskola titkára, Miss. Janet akit háta mögött nem csak a diákok hívnak Pufinak. A testes sem fejezi ki eléggé, mennyi túlsúly van rajta, és eltérve az átlagos nagyobb darab nőktől, még csak az arca sem szép, aranyos vagy kedves. Arcán meglátszik a kor és dohányzástól sárga fogai mellé még társul az arcán, 2 helyen, az orra jobb oldalán és az állán is megtalálható bibircsók.  Vagy túlságos önelégültsége vagy valami egyéb ismeretlen okból kifolyólag két, olykor három számmal kisebb ruhákat visel, amelyek így már inkább csak rongydaraboknak tűnnek a ruhák alól előbukkanó hurkácskák között.

Az órámra pillantok. Valóban ideje indulni. Ezt a halmot se sikerült kijavítanom, így kénytelen leszek hazavinni magammal a munkát. Undorral gondolok bele, hogy otthon is dolgozatokkal foglalkozzak, szinte bele borzongok. Így kiutat keresve és tankönyveimet szép lassan összeszedve morfondírozok a fennálló lehetőségeimen. Óra alatt is kijavíthatom őket, de ahhoz kellően le kell foglalnom az osztályt, így elhatározom, önálló feldolgozásra adom ki a halmazokat. Elvégre azok csak fogalmak, így a következő órán számon kérem az elméletet, inkább felelet formájában. A világért sem akarom azt a papír rengeteget bővíteni az asztalomon. Tervemre büszkén lépek be a tanterembe, de azonnal le is lomboz a felismerés: Azóta is fél szakállal bírok, és ez az osztály figyelmét is egyből felkeltette. Magbiztosságot mutatva írom fel a táblára a feladatukat, majd a halk és cifra ellenszegüléseket követően már el is csendesedik az osztály, és én a dolgozatokba temetkezve elrejtettem az arcomat a kíváncsi tekintetek elől. A végzősök dolgozatait sikerült magammal hoznom, amiknek már nem is a tananyaghoz, mindinkább a záróvizsga követelményéhez van közük. Ezzel persze alapvetően nem is lenne probléma, de mivel hangsúlyoztam, hogy amennyiben tudnak több megoldást is vezessenek le egy-egy feladathoz gyakorlás képpen, meglepően sok plusz munkához juttattam magamat. Logaritmus és egyenletrendezés. Ez a feladat talán nem is olyan bonyolult. Ezzel kezdem! Tizedik alapú logaritmus a négyzeten, mínusz az alap köbének négyzetgyöke…

- Mr. Doyle! Elnézést… Tanár Úr! – Egy türelmetlen lány már a padból kiesve jelentkezik. Natalie az, a szemüveges, barna copfos lány, akit ha nem ismertem volna meg jobban a korrepetálásra szánt plusz órákon, egyértelműen butának nyilvánítanék.

- Igen Natalie. Hallgatom. – Nézek fel unottan a dolgozatból, amibe még belemerülni se volt időm az elmúlt 3 percben.   

- Elnézést, csak nem értem ezt az anyagot… - Na tessék, újabb plusz órát kell vállalnom. Bár tipikusan gazdag család sarja, így nem gond a szülőknek, hogy némi plusz pénz kérek az iskola által nem fizetett túlórákért.

- Pontosabban, mi az ami megakasztotta Önt, az anyag feldolgozásában? – Kicsit tárgyilagosra és komolyra sikerült a kérdésem, de úgy látom ez ma egy ilyen nap lesz. Fásult, öreg vénembernek fogok tűnni, aki túl komoly a diákok közé, és aki még borotválkozni sem tud! Matthew Doyle! Parancsolom, hogy szedd össze magadat, ez már agyrém!

- Hát, izé… tulajdon képpen a részhalmazoknál vesztem el. Nem értem, hogy hogy lehet az egyik a másikban, úgy hogy tulajdon képpen nincsenek is egymásban, mert egy ábrán vagy egymásban vannak a karikák vagy nem és … hát ennyi.